Lázi István János (Benő) vagyok. Sajókazáról, 5 gyermekes családból származom. Édesapám korán meghalt, édesanyám egyedül nevelt bennünket. Állandó munkát nem kapott, ha csak tudott, idénymunkát vállalt, hogy legyen egy kis pénzünk. Ezen kívül az árvajáradékra és a családi pótlékra számíthattunk, az éhenhaláshoz sok, de a megélhetéshez kevés. Nekem szerencsém volt, mert az osztályfőnököm odafigyelt rám. Egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy mit akarok csinálni az életben, hogy én is guberálni akarok-e? Uzsorásokhoz akarok- e járkálni? Koldulni akarok? Ki akarok törni ebből a helyzetből?

Elgondolkoztam azon, amit mondott, és az utolsó kérdésre azt válaszoltam neki, hogy igen. De biztos voltam benne, hogy ez úgyis lehetetlen. Ujlaky András, a Phare igazgatója, és Derdák Tibor és Orsós János, akik a cigány gyerekek továbbtanulásáért dolgoztak, felkerestek engem, hogy Ózdon elindul egy tehetséggondozó kollégium roma fiataloknak. Arra bíztattak, hogy vegyük fontolóra az oda jelentkezést, és tanuljunk ott. Föl is vettek Ózdra. A kollégium kifizette az útiköltségünket, a szállás és étkezés ingyen volt, így sikeres érettségit tudtam tenni. Nyári szünetben intenzív nyelvtanfolyamon vehettem részt Budapesten, melyet Felcsuti Péter támogatott. Most pedagógiai asszisztensként dolgozom Miskolcon azért, hogy más hátrányos helyzetű fiatalok is érettségit tegyenek, ahogy én.